Bozsik „Cucu”, ahogy nagymamája, majd később a szurkolók is becézték, Kispest munkásnegyedében született és nőtt fel. A család szegény volt, ő kifutófiúként járult hozzá megélhetésükhöz, s amikor csak tehette legjobb barátjával, a szomszédban lakó Puskás Ferenccel rúgták a grundon a rongylabdát. A kitörést a futball jelentette számára: a tehetséges fiút tizenegy éves korában leigazolta a Kispesti Atlétikai Club, s 1943-ban bekerült a profi csapatba, első bajnoki mérkőzését a Vasas ellen játszotta. A második világháború végén katonaszökevény bátyjával bujkált, később a szovjetek akarták „malenkij robotra” vinni, de sikerült megszöknie.
A „fordulat éve”, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a kommunista sportvezetés a labdarúgást is átszervezte, a legjobb játékosokat a kirakatcsapatnak szánt, 1949-től Budapesti Honvéd néven szereplő kispesti együttesben „összpontosították”. A világverő magyar Aranycsapat gerincét alkotó Honvéd az 1950-es évek első felében túlzás nélkül a világ legjobb klubcsapatának számított, a rendkívül magas színvonalú magyar bajnokságot például 1952-ben veretlenül nyerte meg. Bozsik a klubhűség megtestesülése volt, soha nem játszott másik egyesületben: csaknem két évtized alatt 447 bajnoki mérkőzésen szerepelt, 33 gólt szerzett és ötszörös magyar bajnok lett. Érdekesség, hogy a sportsajtóban Bozsik II. néven is említették, mert bátyja, az 1952-ben elhunyt Bozsik István egy ideig a Kispest csapatának kapusa volt.
Tökéletes labdakezelés, nagyszerű rúgótechnika, kivételes játékintelligencia, helyzetfelismerés és irányítóképesség jellemezte. A labdarúgás valóságos művészének tartották, aki vakmerő dolgokat is hajlandó volt „bevállalni”. Jobbfedezet posztjáról negyven-ötven méteres, mindig pontos, tért ölelő átadásokkal hozta helyzetbe társait, elsősorban barátját, Puskás „Öcsit”, akivel szavak nélkül is értették egymást. Ő volt az első klasszikus középpályás, fénykorában a világ legjobb támadó fedezetének tartották. Nem volt igazán gyors, de rendkívül jó helyezkedéssel, mozgékonyságával és lendületességével hozta zavarba az ellenfél védelmét.
A válogatottba huszonkét évesen hívta meg Gallowich Tibor szövetségi kapitány, a címeres mert 1947. augusztus 17-én a bolgárok ellen húzhatta először magára. A szövetségi kapitányi posztot 1949-ben Sebes Gusztáv vette át, és a következő időszakban az „Aranycsapat” korszerű támadójátékával végigverte a világot. A nemzeti tizenegy 1950-től négy éven át maradt veretlen nemzetközileg jegyzett mérkőzésen, 1952-ben olimpiai bajnoki címet, 1953-ban Európa Kupát nyert, ugyanebben az évben az „Évszázad mérkőzésén” 6-3-ra győzte le a londoni Wembley stadionban a hazai pályán addig veretlen angol válogatottat. Ezen a meccsen Bozsik is emlékezetes gólt lőtt, egy fanyar humorú újságíró meg is jegyezte, hogy „ez a képviselő megérdemelné, hogy miniszterelnök legyen” – Bozsik ugyanis ekkor parlamenti képviselő volt. Az Aranycsapat a legrosszabbkor kapott ki újra: 1954-ben a világbajnokság berni döntőjében 3-2-re alulmaradt az esélytelennek tartott nyugatnémet válogatottal szemben, a várt ünnep valóságos nemzeti gyásznappá változott.
Az 1956-os forradalom idején ő is részt vett a Honvéd illegális dél-amerikai túráján, amelynek végén a játékosok többsége úgy döntött, hogy külföldön folytatja pályafutását. Bozsik is kapott ajánlatot Spanyolországból, de hazajött és tovább játszott a Honvédban, valamint a nemzeti tizenegyben. Tagja volt az 1958-as svédországi világbajnokságon tizedik helyen végzett válogatottnak, 1959-ben a Honvéddal megnyerte a Közép-európai Kupát. A címeres meztől 1962-ben, harminchét évesen, az Uruguay elleni 1-1-es mérkőzésen búcsúzott.
A nemzeti tizenegyben 11 gólt szerzett, és elsőként érte el a százszoros válogatottságot. Sőt, halála után két évtizeddel, 2000-ben 101-szeres válogatott lett, mert 1958-ban egy Libanon elleni mérkőzésen is pályára lépett, amelyet akkor nem minősítettek hivatalos találkozónak. Ennél többször azóta csak Dzsudzsák Balázs (109) és Király Gábor (108) szerepelt a nemzeti tizenegyben.
Visszavonulása után is „kirakatban maradt”: a Honvéd szakosztályvezetője volt, 1966-ban és 1967-ben edzőként 47 alkalommal ült a csapat kispadján. Egyetlen mérkőzésen, 1974-ben Bécsben a magyar válogatottat is irányította szövetségi kapitányként. Korai halálát szívelégtelenség okozta 1978. május 31-én.
1952-ben ő lett az év játékosa, az 1956-os első aranylabda-szavazáson a hatodik helyen végzett (a negyedik Puskás mögött). A Honvéd játékosaként hivatásos katonatiszt volt, 1950-ben századossá léptették elő, 1953-ban országgyűlési képviselő lett. Katonai rendfokozatától, kitüntetéseitől és mandátumától 1957-ben a Honvéd illegális túrája miatt fosztották meg (1996-ban posztumusz ezredessé léptették elő), de a válogatott oszlopaként, a szurkolók kedvenceként, az egyetlen százszoros válogatottként ezután is biztos egzisztenciát mondhatott magáénak.
1986 óta nevét viseli a Budapest Honvéd stadionja, 2000-ben Kispest, 2013-ban Budapest posztumusz díszpolgára címben részesült, a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja volt. Róla nevezték el a szőnyi általános iskolát, a Nyíregyháza labdarúgó-akadémiáját és a labdarúgó-utánpótlás programot. Fia, Bozsik Péter is labdarúgó, majd edző lett, 2006-ban szövetségi kapitánnyá is kinevezték, a magyar labdarúgás történetében addig példátlan módon így apa és fia is ült a válogatott kispadján.
Írja a Magyar HÍrlap
