Mindezt hosszú munka előzte meg, amelynek nagy része adatgyűjtés volt. Három kísérleti alany agyi tevékenységeit folyamatosan monitorozták alvás közben az agy apró elektromos jeleit érzékelő EEG-készülékkel, illetve egy MRI-vel, mellyel a véráramlás változásait figyelték az alvás különböző fázisaiban.
A tíznapos kísérletben napi többször 3-3 órás blokkokban szkennelték az agyakat a tudósok, keresve azokat a részeket, amikor a résztvevők épp nem REM-fázisban pihentek – ekkor van ugyanis a legnagyobb esély arra, hogy álmodjunk, gyors, sporadikus hallucinációk villanhatnak be.
Itt jött a kínzással felérő rész: a szakemberek ilyenkor mindig felébresztették a résztvevőket, hogy mondják el, mit láttak, mire emlékeznek. Mutattak nekik valós képeket is, hogy adott esetben jobban körül tudják írni, mi is történt velük.
Az emberi emlékeket az agyból nyert MRI-adatokkal összefésülve az egészet odaadták egy speciálisan erre a feladatra képzett mesterséges intelligenciának. Az algoritmus az adatokból olyan rendszert rakott össze gépi tanulás segítségével, amely egészen jól meghatározta aztán az egyes álmok alapképeit. Ezekből egy diavetítés-szerű filmet raktak össze, majd szembesítették az álmodókat azokkal.
Az erről készült tanulmány szerint az algoritmus 60 százalékos pontossággal határozta meg az álmokat, részeredményekben azonban még ennél is kiemelkedőbben teljesített: egyértelmű különbséget tudott tenni személyek és jelenetek között, sőt, az adott jelenetek részleteinek meghatározásában (pl. egy személy az utcán vagy egy épületben tartózkodik) is remekelt.
